– Megjöttem! – rontok be a lakásba. Néma csend fogad. – Mi történt? Sophie jól van? – Kapkodom a levegőt, folyik rólam a víz.
– Jenny? – szólítom a nejem, de nem kapok választ. Gyomromban súlyos kő figyel.
Amióta elküldte az üzenetet, hogy siessek haza, rémképeket látok magam előtt: Sophie tátongó sebbel a fején, ahogy üvöltve sír, vagy a szájából ömlik a vér, mert kiverte a fogát… Sikító kerekekkel fékeztem a ház előtt, és rohantam fel a lépcsőn, egyik kanyarban majdnem orra is estem.
Sehol senki.
Ledobom a cipőm, felakasztom a kabátom, és benyitok a gyerekszobába.
Az én kis másfél éves hercegnőm az igazak délutáni álmát alussza a kiságyban. Érzem, ahogy a hatalmas kő elpárolog. Szóval semmi baja.
De Jennyt hiába keresem. A hűtőn hagyott cetli ad információt a távollétéről.
“Bocs, le kellett lépnem, lekéstük volna a mozit a csajokkal! xoxo Jenny”
– Tényleg, baszd meg? – fakadok ki hangosan.
Azonnal felmegy bennem a pumpa. Vöröslő fejjel összegyűröm a papírt és falhoz vágom. Törni zúzni tudnék, tombol bennem az indulat. Előveszem a mobilom, és hallgatom, ahogy kicsöng. Nem veszi fel. Kis híján falhoz vágom a készüléket.
Képes volt magára hagyni a gyereket, hogy moziba mehessen. A nap kellős közepén. És ha nem tudok azonnal hazarohanni? Mennyit lett volna egyedül a kicsi? Hát a faszomat ebbe a nőbe! Kellett nekem feleségül venni…
Nem ez volt a terv.
„Terhes vagyok” bújt a hátamhoz, és suttogta a sötétbe egy éjszaka, amikor épp a másnapra tervezett szakítást fogalmazgattam magamban. Egy pillanatra megállt a szívem. Nagyot nyeltem, de nem tudtam válaszolni. Megfordultam, magamhoz öleltem, vakon bámultam az éjszakába. Láttam őt magam előtt, mint édesanya, de imádkoztam, hogy tévedjek, és megfogadtam, bármennyire szenvedek a manipulatív önző fejétől, nem hagyom, hogy az én gyermekem is apa nélkül nőjön fel.
De a házasság talán túlzás volt. Ezt bizony elcsesztem.
Meghallom Sophie vidám nevetését, és a szobája ajtajához lépek. Halkan nyitok be, kíváncsi vagyok, mi tetszik neki ennyire.
A kedvenc kis sárga nyusziját nézegeti, és baba nyelven magyaráz. Lehet, most meséli el neki, mit álmodott. Jenny húga készítette. Elég ronda, de Sophie imádja, sehová sem lehet menni nélküle.
Amikor meglát, még jobban felderül az arca, kék szemei ragyognak. Feláll, a kiságy rácsaihoz lép, apró kezecskéivel nyújtózik felém.
Magamhoz ölelem, mélyen magamba szívom az illatát, és elönt a végtelen hála érzése. Selymes kis szőke fejét simogatva sétálok a nappaliba.
Amikor megtudtam, hogy apa leszek, rettegtem, mert nem volt jó apa mintám, féltem, hogy el fogom cseszni. Aztán kiderült, hogy egész jó vagyok ebben a pelenka/büfi/esti mese témában. Még magam is megleptem vele, milyen jól és gyorsan belejöttem a dolgokba. Most már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.
Estig játszunk, aztán levendula illatú fürdővízben folytatjuk a mókát. Berregve úsztatom a felfújható kis hajót, Sophie visongva csapkodja a vizet, eláztatva a fürdőszobaszőnyeget. Gurgulázó kacaja egy pillanatra elfeledteti velem a gondjaim.
Apró, meleg, illatos kis testével az ölemben olvasok neki, míg feje a mellkasomra billen, és pihekönnyű lehelete a bőrömet csikizi.
Befektetem az ágyába, betakargatom, és megyek, letakarítom a konyha faláról a sütőtök pürét.
Fáradtan vonulok a fürdőbe. Letusolok. A tükörből egy nagyon nyúzott Tyler néz vissza rám. Szemem alatt karikák sötétlenek, barna, rövid hajam szanaszét áll, majdnem fekete szemeim beesettek, a boldogtalanság üvölt a fejemről. Ez a nő kikészít.
Még mindig nem ért haza, és fel sem veszi a telefont.
Elindítok valami gagyi filmet a Netflixen, de nem tudok odafigyelni. Ülök egyedül a sötétben, és nincs kedvem semmihez. Máskor folytatnám a munkát – egy ingatlanügynök sosem pihenhet – vagy olvasnék, esetleg játszanék kicsit a Mortal Kombat legújabb verziójával, de most konkrétan semmi nem érdekel. Legszívesebben elmennék futni, hogy levezessem a stresszt, de az anyjával ellentétben én nem hagyom egyedül az alvó gyereket.
– De jó neked – fortyanok fel a szerelmesek láttán. – Mit vigyorogsz? – morgom a főszereplő pasinak. – Úgyis megcsal!
Az élet egy nagy rakás szar! Dühömben kikapcsolom a gépet, és újra Jennyt tárcsázom.
– A hívott szám átmenetileg nem elérhető – közli a géphang. Faszom!
Éjfélkor végül egyedül hajtom álomra a fejemet.
Magányos vagyok. És bizonyos igényeim is lennének.
Jennyvel azóta nem voltunk együtt, hogy szakítani akartam vele. Én próbáltam újra közel kerülni hozzá, de lehetetlen. Annyira önző, hogy fel sem tűnik neki, hogy más is van rajta kívül a világon. Velem akkor sem törődött, amikor még állította, hogy szerelmes belém, csak nem tűnt fel időben, kivel akadtam össze. Pedig a barátaim többször is próbáltak finoman jelezni.
Szerintem megcsal. Amekkora libidója van, kizárt, hogy több, mint két éve nem szexelt.
Az ágy üres oldalát nézve elmerengek. Milyen érzés lehet boldogan bújni a paplan alá, és hozzásimulni a nőhöz, akit szeretsz? Aki azonnal közelebb húzódik és felmelegíti fáradt testedet. Apró csókokkal felébreszteni benne a vágyat, majd hagyni, hogy elragadjon a hév…
Na jó, ezt most be kell hogy fejezzem, mert odalent a kapitány úgy döntött, ideje vitorlát bontani, és elhajózni a Vágy szigetére. De semmi kedvem megint magammal szórakozni.
A testem érintésre vágyik, a lelkem egy társra. Majd egyszer talán jön az igazi, de most Sophie a legfontosabb.
Elterelem a gondolataimat. A közelgő szerződések tervezgetése álomba segít.
Álló farokkal ébredek. Még mindig egyedül.
Kikecmergek, hideg zuhanyt veszek, hogy lelohasszam a kapitányt, és elviszem Sophie-t a bölcsibe.
Hol a francban van ez a nő? Elfehéredett ujjakkal szorítom a kormányt, fejem lüktet, állkapcsom fáj a fogcsikorgatástól.
Mihelyt a lányom biztonságban tudom Betty néni húsos karjai közt, tárcsázom Jenny legjobb barátnőjét.
– Haló? – kiráz a hideg a nyávogó hangja hallatán, gyűlölöm ezt az affektáló stílust.
– Szia! Bocs, hogy ilyen korán zavarlak, de nem tudsz valamit Jennyről? Nem jött haza az éjjel, és kezdek aggódni. – A kocsinak támaszkodva dobolok az ujjaimmal, és figyelem a szülőket, ahogy sorban elbúcsúznak a kis törpéiktől.
– Nálam aludt, de figyu… – Ez már rosszul kezdődik. – Vele kéne beszélned…
– Miről?
– Fél órája ment el tőlem, talán már hazaért – érezhető zavara semmi jót nem ígér.
– Kösz. – Ledobom a telefont az anyós ülésre, majd a szokásos dugóban az összes hajam kihullik, mire végre leparkolok otthon.
Jenny egy hatalmas bőröndbe pakolászik a hálóban. Nem számít a jöttömre, nagyot ugrik, mikor ráköszönök.
– Jesszus, mindig úgy lopakodsz, mint egy macska, az agyamra mész! – Kezét a mellkasára nyomja, tekintete akár az űzött vadé.
– Sophie mellett megszoktam, hogy surranni kell… De mondd, mégis hová készülsz? – Rossz érzés kerít a hatalmába. – Wellness program lesz a csajokkal?
– Nem – ajkát feszes vonallá préseli.
Belegyömöszöli a ruhákat a bőröndbe, erőlködve összenyomja, és a szája szélét rágva bénázik a cipzárral.
A háttérben egy szirénázó mentőautót hallok. Remélem, értem jöttek, suhan át az agyamon, mert ha most az történik, amire gondolok, nekem lőttek.
– Lennél szíves végre kinyögni valamit? – lépek közé és az agyontömött táska közé, mire ijedten összerezzen.
Sosem emeltem rá kezet, mégis mitől fél?
– Nekem ez nem megy – rebegi, majd próbál engem kikerülni, és a bőröndhöz jutni. Útját állom.
– Nem megy? Mi nem megy? Túl sok a mozi a csajokkal? Meguntad, hogy azt csinálsz amit akarsz, a gyereket meg simán itthon hagyod egyedül?
Fölé magasodok. Hangom egyre feljebb emelem, szinte már ordítok. Hatalmas kék szeme könnybe lábad. Hosszú, szőke haját a füle mögé túrja és letöröl egy lefelé gördülő kövér könnycseppet. Egészen aprónak tűnik, ahogy összehúzza magát a szokatlan hangerőmtől.
– Túl nagy volt a teher, amit a táp készítése igényelt, mert „szoptasson az, akinek már nincs szüksége a melleire”?
Ujjaimmal ingerülten rajzolom az idézőjeleket a levegőbe. Ahogy felemelem a kezem, megint összerándul. Kinek képzel ez engem? Attól fél, hogy megverem?
Szeretném, de nem tudom őt sajnálni. Túl régóta rágja a lelkemet az önzőségével.
– Látod? Ez nem megy! – zokogja. – Neked soha semmi nem elég jó, bármit csinálok, nem értékeled! – Már ő is üvölt, kezével vadul hadonászva próbál nyomatékot adni a szavainak.
– Én nem is akartam gyereket! – vágja az arcomba. – Csak azért tartottam meg, mert azt hittem, újra szeretni fogsz, de nyilván tévedtem. Feladom. Kiszállok!
Egy gyors mozdulattal kikerül, felkapja a teletömött piros bőröndöt, és az ajtóhoz siet.
– Az anyaságból nem lehet kiszállni! Ez nem így működik! – követem őrjöngve, számból fröcsög a nyál. Nem ismerek magamra.
– Márpedig én ezt nem csinálom tovább – nyögi ezúttal csendesen, és faképnél hagy.
Tátott szájjal bámulok utána. Az ajtó lassan magától becsukódik. Üvölteni tudnék. Még hogy nem is akart gyereket! Én talán igen? Na jó, majd egyszer, de ráért volna pár év múlva.
A rezignáltan ketyegő faliórára nézek. Még nincs kilenc. Tizenegyre kéne menjek egy címre. Letépem magamról a fekete pólót, felkapok egy vékony rövidnadrágot, és futni megyek. Olyan tempót diktálok, mint még soha, a pulzusom az órám szerint százhetven. A környék elmosódik, nem is tudom, merre járok. A járókelők ijedten ugranak félre az utamból, némelyik utánam is kiabál, de leszarom.
Másfél órával később hatalmas sóhajjal huppanok a kanapéra és csak bámulok magam elé.
Magam előtt látom, ahogy pár évvel ezelőtt még kacagva kergettük egymást a futópályán. A hajával játszadoztam elalvás előtt, és elvesztem gyönyörű tengerkék szemében. Mikor ment ennyire félre az egész életem?
A mellkasom közepén egy baromi nagy, sötét űrt érzek, de az agyamban cikáznak a gondolatok. Hogy fogok mindent megoldani egyedül? Most tényleg elhagyta a saját gyerekét? Milyen anya az ilyen? Hogy fogom ezt elmondani Sophie-nak? Képes egyáltalán megérteni? Mondjam azt, hogy Anya elment nyaralni? És ha nem jön vissza?
Egész nap zsibbadt vagyok. Minden lakásbemutatómat lemondom, családi okokra hivatkozva. Hazahozom Sophie-t, és robot üzemmódban végzem a napi rutint.
Végül is, gondolom, eddig is szinte mindent nekem kellett megcsinálni, most legalább egy éhes szájjal kevesebb, amit etetnem kell, és nem kell hallgatnom a hisztit, ha véletlenül nem light kólát veszek a boltban.
– Kicsim, azt hiszem, magunkra maradtunk – suttogom az alvó kis szőke buksinak, és adok rá egy puszit.
A következő néhány hónap elég izgalmasan telik. Folyton késésben vagyok, elfelejtek dolgokat, azt sem tudom, milyen nap van. Sokat kínlódok, míg kialakítom a rendszert a munka és a gyerek között – főleg, hogy kéthetente felhívnak, hogy Sophie-nak folyik az orra, és ne vigyem bölcsibe, amíg el nem múlik; vagy épp figyelmeztetnek, hogy egy jó kis vírus terjed a kölykök között.
Imádom, amikor egyik reggel, úton az első cím felé Sophie telibe hányja az anyós ülés hátulját, meg persze saját magát. Az úton félreállva igyekszem nem káromkodni takarítás közben. Egy egész csomag popsitörlő elfogy, mire tűrhető állapotot hozok létre. Sophie hüppögve figyel, érzi bennem a feszültséget. Elönt a bűntudat. Szegény gyerek nem tehet semmiről, betegen rángatom őt jobbra-balra, és még én vagyok feszült.
Megtanultam a leckét. Többet nem megyek semerre, ha beteg.
Sokszor mókás szitukba keveredek, amikor vele a hónom alatt mutatok meg egy lakást, de szerencsére a legtöbben még örülnek is neki, mert szerintük Sophie édes, én meg egy hős vagyok.
Egy kedves, fiatal párnak mutatok be egy csodás kertes házat a város mellett, amikor hiába keresem Sophie-t, nem találom sehol. Éppen kezdenék kétségbeesni, de a pár segít keresni, és megtaláljuk a kis szőke buksit a kanapé mögött, ahogy mosolyogva játszik a nyuszijával. Semmi baja. A pánik, ami a mellkasomat szorongatta, elmúlik. Magamhoz ölelem, hátat fordítok a huszonéves szerelmeseknek, hogy ne lássák a szememben gyűlő könnyeket.
Átrendezem a hálószobát, és kialakítok magamnak egy edző sarkot. Így, hogy munka után rögtön a bölcsibe kell rohanjak, és Sophie nélkül nem mehetek semerre, úgy döntök, nem veszek több kondibérletet. Amikor ő már az igazak álmát alussza, én fekvőtámaszozom, guggolok, és emelgetem a súlyokat. Meglepő módon látványosabb a fejlődés, mint amikor lejártam a terembe. Talán, mert most heti hétszer edzem.
Egyik leendő vásárlómnak épp a tágas és világos nappali előnyeit ecsetelem, amikor megfordulva látom, hogy buta vigyorral az arcán a testem mustrálja, és feltűnően rebegteti a pilláit. Tuti, hogy egy szavamra sem figyelt. Leguggolva gügyög a kis angyalkámnak, és próbál jó pofát vágni, amikor Sophie kezét megfogva tiszta csoki lesz. Ajkamat beharapom és gyorsan elfordulok, hogy ne röhögjek fel a fintora láttán. A jegygyűrűmre néz, látom a szemében a villanást, de aztán folytatja a flörtölést. Leírtad magad, cica!
Annyira hasonlít Jennyre, hogy az már fáj. Végig csacsog, hogy mit akar, és hogyan akarja, és mikor akarja.
Dolgom végeztével Sophie-t biztonságba helyezem a hátsó ülésen, a jegygyűrűt lerángatom és a kesztyűtartóba dobom. Fásultan integetek a cicababának a visszapillantóban és a gázra lépek. Nyilván nem veszi meg a lakást. Legalább nem kell látnom azt az unintelligens arckifejezését soha többet.
Pár héttel később épp a huszadik kis táskát akasztom magamra a bölcsi előtt, és Sophie-val a karomban sétálok Betty néni felé, amikor elém toppan egy gyönyörű, fekete hajú nő. Meglepetten nézek rá.
– Ezt elejtette! – nyújtja felém Sophie kedvenc kis sárga nyusziját
– Ó, basszus, az életemet mentette meg! Köszönöm.
Végignézek magamon, nem tudom, melyik nem létező karomat nyújtsam érte, mert még a fülemről is egy csomag pelus lóg. Leteszem Sophie-t és bénázok egy sort a cuccokkal. A nő mosolyogva nézi őt, és egyszer csak leguggol. Hosszú sörénye majdnem leér a földre.
– Szia Kincsem! Ismerős ez neked? – lágy hangját hallva megmozdul bennem valami.
– Enyém! – nyúl érte Sophie.
– Tessék, Drágám, gondoltam, hogy szomorú lennél, ha ez a jóképű nyúl eltűnne. – A szóhasználatot hallva elfojtok egy szarkasztikus horkantást.
Sophie mosolyogva szorítja magához kedvenc játékát, majd váratlanul kicsi karjait a nő nyaka köré fonja. Elkerekedett szemmel figyelem a jelenetet, kiszárad a szám. Először merül fel bennem, hogy mennyire hiányozhat neki az anyja.
– Ne tartsuk fel a nénit, gyere Kicsim, vár a bölcsi!
Zavartan helyezem a súlyom egyik lábamról a másikra. Próbálok Betti néni felé araszolni, de Sophie nem tágít.
– Elnézést, ilyen még sosem fordult elő, tudja, az anyukája nem rég lépett le – suttogom, de ő csak párás szemmel int, hogy semmi gond. Megsimogatja a kis kincsem haját, majd magyarázni kezd neki, hogy ne várassa meg a barátait, biztos izgulnak már érte.
Mikor Sophie végre elengedi, megköszönöm a segítséget, és az épületbe sietek, hogy megszabaduljak a táskáktól. Nagyot nyögve ledobok mindent, kapkodva bepakolom őket a helyükre, majd egy gyors puszival megválok a kis szívem csücskétől. Kilépek és kétségbeesetten forogva keresem a nap hősét, de nem látom sehol. Baszki! El akartam kérni a telefonszámát! Ezt elbasztam.
Csalódottan lépek be a közeli kávézóba, hogy kávéba fojtsam a bánatom. A megmentőm épp a pultnál áll, hosszú fekete haja csak úgy szikrázik a rávetülő fényben. Azonnal felvirul az arcom. A pisztáciás lattéjára kér egy kis tejszínhabot. Odasietek, és előkapom a tárcám.
– Hadd hívjalak meg! – fordulok felé, mire meglepetten mosolyog rám.
– Köszönöm – lép hátra, és megvárja, míg magamnak is rendelek egy kapucsínót, majd automatikusan együtt sétálunk az egyik asztalhoz.
– Tyler vagyok – nyújtom a kezem.
– Mandy – rázza meg, és felül a magas bárszékre.
– Tudsz élni – vigyorgok bután a tejszínhabos csodáját bámulva.
– Amióta végre a magam ura vagyok, és azt teszek, amit akarok, merészebbnél merészebb dolgokat csinálok. – Bekapja a kis fa keverőpálcikát, majd az asztalra teszi. Követem minden mozdulatát.
– Itt van például ez a latte – emeli fel a kávét. – Lehet, hogy ma cukorsokkban halok meg, de megéri, mert isteni!
Huncut zöld szemekkel figyel a bögre pereme fölül és nagy élvezettel kortyolgatja az italát. Az arcán szeplők mosolyognak, sminkje minimális. Csak egy kis spirál és halvány rózsaszín szájfény, ami most száj alakú nyomot hagy a bögre peremén.
Amikor leteszi, nyelve hegye előbukkan és egy szempillantás alatt lenyalja a habot az ajkáról.
Nagyot nyelek. A kép, ami bevillant, nem éppen egy kávézóba való. Ezer éve nem történt meg, hogy egy ilyen egyszerű mozdulat láttán életre keljen a testem, de most kénytelen vagyok keresztbe tenni a lábaim, hogy leplezzem az önkéntelen reakcióm.
– Micsoda merészség – poénkodok rekedt hangon, majd hangosan krákogni kezdek.
Istenem, szedd már össze magad!
– Ugye? – Felkacag, és a haját a füle mögé tűri. Elkomolyodik a tekintete. Ajajj.
– Jól hallottam, hogy lelépett az anyukája?
Szomorú szemétől kísérve pár mondatban összefoglalom a sztorit. Csak semmi dráma, nem kell engem sajnálni. Körülöttünk jönnek-mennek az emberek. Nagyokat sóhajtva hallgat, majd szája szélét harapdálva elnézést kér, és újra sorba áll. Két üveg palackozott vízzel tér vissza, egyet felém nyújt, a másikat kibontja és beleiszik.
– Nagyon sajnálom, ha bármiben tudok segíteni…
– Igazán kedves tőled, de jól boldogulok. Sophie egy igazi tündér, imádom. A mai éppen elég nagy segítség volt, amiért nem lehetek elég hálás. Anélkül a nyuszi nélkül aligha lett volna ma alvás…
Az órámra nézek és felugrok.
– Basszus, már ennyi az idő! Ne haragudj, mennem kell, de esetleg elkérhetném a számod, hogy… – habogok, mire benyúl fekete, csillogós tárcájába, és a kezembe nyom egy névjegy kártyát.
– Köszönöm, még ma csörgök! – kiáltom, kirobogok az ajtón, és bepattanok a kocsiba.
Hogy én milyen egy fasz vagyok! Beleverem a fejem a kormányba, majd nagyot sóhajtva munkába indulok. Egész nap körülötte forognak a gondolataim, alig várom, hogy újra hallhassam a hangját.
Este a névjegykártyáját a kezemben forgatva huszadjára próbálom el, mit fogok mondani, amikor majd felveszi a telefont. HA felveszi a telefont. A kis kártya egyszerű, letisztult. Fekete alapon fehér betűk hirdetik, hogy „Illusztrátor”, a szót türkizzöld, kacskaringós minta öleli körül. A másik oldalán egy név, és egy telefonszám, szintén fehérrel. Amanda Cruese.
Beütöm a számot a mobilomba, hüvelykujjam a hívás gomb fölött lebeg, és már majdnem megnyomom, de elbizonytalanodok. Mit akarok én ettől a nőtől? Biztos, hogy bele akarok bonyolódni most valamibe? Kinézek az ablakon, figyelem az autók fényeit, ahogy mindenki siet a dolgára. Azt terveztem, hogy csak Sophie és a munka fogja kitölteni az időmet. Erre megjelent ez a tünemény, és én másra sem tudok gondolni, csak hogy magamhoz akarom ölelni, érezni a bőrét a bőrömön…
Nagyot sóhajtva megnyomom a tárcsáz gombot, mielőtt meggondolnám magam. A szívem a torkomban dobog, ahogy hallgatom a búgást. Kis híján kinyomom, amikor beleszól.
– Halló?
– Szia! Remélem, nem zavarok… – habogok, a vonal másik oldalán sűrű csend fogad. – Én vagyok az a béna csávó, aki elhagyta ma reggel a lánya kedvenc nyusziját!
– Áh! Szia, Tyler! – jóízű kacajától megremeg a térdem. Megkérdezi, hogyan telt a napom. Jenny szájából sosem hangzott el ez a kérdés, hasít belém a gondolat. Azon kapom magam, hogy vidáman mesélek. Eladtam két lakást, és csak neki köszönhetem, hogy Sophie ma két perc alatt elaludt. Nem bírom levakarni a vigyort az arcomról. Mielőtt túl sokat pofáznék, gyorsan megkérem, hogy meséljen ő is.
Nézem a kivilágított várost a tizedik emeleti lakásomból. Ujjaim a krém színű függöny rojtjaival játszanak, míg csilingelő hangját hallgatom. Melegséget érzek a mellkasomban. A sötét űr, amit Jenny hirtelen eltűnése, de leginkább az egyedülálló apaság gondolata keltett bennem, most kevésbé szúr.
Kiderül, hogy Mandy jelenleg gyerekkönyveket illusztrál, és ő is pont ma kötött egy komolyabb szerződést egy leendő könyvsorozathoz, ami Ziggi-ről a fél lábú pulykáról szól.
– Elég érdekesen hangzik – nevetek.
– Igen, valóban, de imádnivaló történet, Sophie szerintem odalenne érte.
Én vagyok oda érted.
– Ha te mondod. Kérünk egy példányt, amikor megjelenik a könyv.
– Mindenképp. – Hallom a hangján, hogy ő is mosolyog. – De most el kell, hogy köszönjek, későre jár.
Olyan csalódottság tör rám, hogy én is meglepődöm. Igyekszem megértő lenni, pedig legszívesebben hajnalig szóval tartanám. Az óra éjfélt mutat.
– Igazad van. – Elnyomok egy szomorú sóhajt. – Holnap reggel ugyanott, a kávézóban?
– Benne vagyok. Aludj jól!
Hetek óta először várom a reggelt. Alig várom, hogy újra lássam.
Két hétig minden reggelt együtt töltünk. Jókat beszélgetünk a reggeli kávé mellett, néha ebédre is meghívom. Elég rugalmas, a munkaidejét maga szabja meg, akárcsak én.
Egyre többet tudok meg róla, és elég hamar rájövök, hogy fülig belehabarodtam.
Néha viszek magammal plédet, és kiülünk a közeli parkba. Csak úgy dagad a mellkasom a büszkeségtől, amikor az arra futó férfiak megbámulják Mandyt. Papír poharamból kortyolgatva mosolygok.
– Mi olyan mulatságos? – néz rám barna lencséjű napszemüvege mögül. Nyújtott lábbal ül, háta mögött támaszkodik, arcát a nap felé fordítva szívja magába a meleg sugarakat.
– Semmi. Csak ne lepődj meg, ha valami rád fröccsen. A pasiknak csorog a nyála, amikor meglátnak téged.
Kacaja hangos és őszinte. A könnye is kicsordul. Még több szempár fordul felénk.
– Jaj, ne bolondozz – megtörli a szemét, és iszik egy korty vizet.
– Nem vicc volt. Tényleg mindenki téged figyel a szeme sarkából. Örülök, hogy pont velem kávézgatsz, és nem az egyik erre futó Adonisszal.
– Adonisz? Az egyetlen Adonisz, akit ismerek, itt ül mellettem.
Félrenyelem a kávét, fél percig fuldoklok, majd irónia jelei után kutatva fürkészem az arcát. Őszintének tűnik.
Szemüvegét feltolja a feje tetejére, hogy lássam az arcát. Szeme az ajkaimra tapad, de vár. Engedi, hogy én tegyem meg az első lépést. Közelebb hajolok, egy kósza tincsét a fülé mögé simítom. Látom a mellkasán, ahogy zakatol a szíve. Az enyém is egy vad afrikai ütemet ver, szinte szédülök. Lágy csókkal kezdem, amit azonnal viszonoz. Másodpercekkel később már a hajamba túrva húz közelebb, és olyan vágy lobban a testemben, hogy zihálva el kell szakítanom magam tőle, mert félek, hogy nem tudnék leállni.
Ezek után minden este magam mellé képzelem az ágyba, és egyszerűen nem bírom ki, hogy ne álmodozzak arról, mi bújik a csinos ruhája alatt. Mindig úgy öltözik, hogy nagyon dögös, de nem magamutogató. Hosszú ujjú ingruháit széles övvel dobja fel, ami kiemeli kebleit, de sosincs belátás a dekoltázsára. Ezt ugyan sajnálom egy kicsit, de tetszik, hogy fenntartja a kíváncsiságom. Látni akarom fehérneműben, le akarom venni a melltartóját, és őrjítő lassúsággal kihámozni a bugyijából.
Vajon csipkét hord, vagy a kényelmes pamut híve? Teljesen leborotválja odalent, vagy meghagy egy cuki kis háromszöget?
Kezd melegedni az idő, lassan nyárba fordul a tavasz. Ledobom magamról a takarót. Hason fekszem, egyedül a széles francia ágyon. Csupasz felső testtel ölelem magamhoz a kispárnámat és Mandyről ábrándozom. Kívánom őt, fájdalmasan vágyom rá.
Kőkemény farkam kockás hasamnak feszülve szorong, de nem merek a hátamra fordulni, mert nem bírnám ki, hogy ne érjek magamhoz. Nem akarom őt megsérteni azzal, hogy kamasz módjára kiverem, miközben a melleire gondolok, ahogy a merev bimbóját ajkaimmal érintem…
Bassza meg!
Szét fogok robbanni, ezt most nem élem túl.
Próbálok egy kicsit pózt változtatni, mert a medencecsontomat nyomja ez a merev rúd. A mozdulattól belém hasít a kéj, ahogy a matracnak préselem szegényt, és akaratlanul felnyögök.
Felelevenítem a csókját, odaképzelem magam alá és végem van.
Néhány kontrollálatlan döfés után a gatyámba élvezek, és szégyentől piros arccal vonulok a tus alá. De hiába a tinédzsereket megszégyenítő gyors tüzelés, még mindig kemény vagyok. A hideg víz sem segít. Néhány mozdulattal később a csempéről törölgetem fehér örökítőanyagomat.
Ez nem mehet így tovább. Lassan övvel kell a csípőmhöz kötni a kolbászt, hogy ne játsszak sátorosdit, ahányszor Mandy közelében tartózkodom. Megérzem az illatát, és a kapitány már szolgálatra kész. Tennem kell valamit, muszáj megkapnom őt.
Egy terv körvonalazódik a fejemben. Lassan közeledik Sophie második születésnapja. Összeköthetném a kellemest a még kellemesebbel…
Konkrét forgatókönyvvel állítok Mandy elé másnap reggel. Nincs kifogása a program ellen, sőt boldog öröm csillog a szemében, hogy újra láthatja Sophie-t. Azonnal előkapja a telefonját, és beállít egy-két emlékeztetőt, átszervezi a napját.
Izgalomtól apróra szűkült gyomorral intézem a dolgaim, és úgy várom az estét, mintha életemben először hívnék fel magamhoz nőt.
Korábban hazamegyek az átlagnál, kisuvickolom a lakást, eltüntetem a szétdobált játékokat, mosok, pörgetem a szárítógépet. A nap folyamán többször is megpróbálom lehűteni magam, sikertelenül. Ahányszor belegondolok az este lehetőségeibe, a kapitány már tettre kész. Megdöntöm a napi farokverés rekordomat, hatnál járok, és azon csodálkozom, honnan termel ennyi cuccot a testem. Nem szabad elcsesznem semmit, mert még a végén elijesztem, ha csak úgy letépem róla a ruhát, és ráugrok. Pedig minden porcikám erre vágyik.
Kritikus szemem minden apró maszatot észrevesz, addig-addig takarítok, hogy kis híján elkések a bölcsiből. Betty néni neve villog a telefonom kijelzőjén, amikor kiszállok a kocsiból.
A játszóházban Mandy és Sophie hamar egymásra találnak, engem azonnal el is felejtenek. Mosolyogva nézem, ahogy másznak fel a kötélhágcsón, kapaszkodnak fokról fokra. Mandy a popsijánál fogva tolja fel a tündérkémet a magasabb pontokra. Hosszú fekete haja most elképesztő fonatban simogatja a derekát, Sophie-nak pedig cuki copfokat kötöttem. Rocker korszakom egyetlen haszna, hogy tudok copfot kötni. Amikor lecsúsznak a három méter széles felfújt csúszdán, sikítva nevetnek.
Fél órával később fekszenek a sok műanyag labda alatt, és úgy csinálnak, mintha nem láthatnám őket. Sophie kuncogása szívet melengető.
Millió fotóval gazdagodik a telefonom, át is küldöm rögtön Mandynek.
Ahogy nézem őket játszani, furcsa érzés kerít hatalmába. Szorít a mellkasom. Összefacsarodik a szívem a lehetőségtől, hogy akár egy család is lehetnénk. Ennek a bolond Jennynek kellett volna így viselkednie, nem eltűnni egyik napról a másikra, hogy azóta se hallottunk felőle semmit. Bár, ha nem lépett volna le olyan csúnyán, most nem ismerném ezt a gyönyörű nőt. Hosszútávon lehet, hogy hálás leszek neki, amiért megpattant.
Mintha démont idéztem volna meg, bejövő hívás jelenik meg a mobilom kijelzőjén. Jenny. Nem akarom felvenni. Kinyomom, de azonnal újrahív. Negyedjére felveszem, de előbb pókerarcot vágva bevonulok egy ugrálóvár mögé.
– Mit akarsz? – fröccsenek.
– Neked is szia. – A hangja alapján akár az olasz riviérán is fekhet a parton, kockás hasú pasikkal körülvéve, akik hatalmas levelekkel legyezgetik. Semmi bűntudat.
– Letegyem?
– Ne, várj! – Amíg keresi a szavakat, kikukkantok a vár mögül. Mandy aggódó tekintetével találkozom, de Sophie kuncogva ugrik a labdák közé. Intek Mandynek, hogy minden oké, és elfordulok.
– Mondjad, mit akarsz, mert nem érek rá örökké!
– Itt vagyok a lakásban. Közeledik Sophie születésnapja, és gondoltam, szervezhetnénk valamit… – Nem hagyom, hogy végigmondja. Csak az lüktet a fejemben, hogy miért pont most? Nem tudott volna csak holnap zaklatni?
– Te ott vagy a lakásban? – Igyekszem nem üvölteni. – Azonnal takarodj vissza oda, ahol eddig voltál!
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Sophie az én lányom is!
– A te lányod? – Emelem a hangerőt, ezért a kijárat felé veszem az irányt miután jelzek Mandynek, hogy mindjárt jövök. Tudom, hogy nem okos egy idegennel hagyni a gyereket, de Mandy nekem nem idegen, és nem akarom, hogy lássa ezt az oldalam.
– Hol voltál az elmúlt pár hónapban, hm? – Végre nem kell sziszegnem. – Sophie-val a hónom alatt kellett dolgoznom, mert eltűntél. Többet volt beteg, mint egészséges! – Érzem, hogy vörösödik a fejem. Mélyeket lélegzem, hogy lenyugodjak.
– Ma nincs az az Isten, hogy eléd álljunk, és hidd el, ez a te érdeked.
Szinte érzem, ahogy elbizonytalanodik.
– De… – próbál ellenkezni.
– Nem, ma nem.
– Miért mi dolgod van ma? – Istenem, mennyire nem hiányzott ez a nyávogás.
– Ahhoz neked semmi közöd! – Egy arra járó pár visszafordul, és rám mereszti a szemét. Hátat fordítok nekik.
– Ne merészelj ma otthon lenni, mikor hazaérünk, vagy nem állok jót magamért. Holnap hívlak, és megbeszélünk egy időpontot.
Kinyomom a készüléket. Két dolgot jegyzek fel a notesz applikációba: 1. Zárat cserélni! 2. Felhívni a válóperes ügyvédet, és kiharcolni az egyedüli szülői felügyeleti jogot.
Lassan beszívom a levegőt az orromon át, majd csücsörítve kifújom. A tizedik után mosolyt erőltetek az arcomra, és visszamegyek a kislányomhoz.
Az esti vacsora közben egyre feszültebb vagyok. Leejtem a villát, felborítom a poharat, szégyenkezve törölgetem egy papírtörlővel a kiömlött vizet, miközben bevillan az emlék, ahogy zihálva, a falnak vetett háttal a papírt teljesen másra használom, és fülig pirulok. Mandy igyekszik mindenben segíteni, de ettől csak még jobban feszengek. Jenny mellett megszoktam, hogy mindig mindent egyedül csinálok.
Fürdetés után fél órát olvasok Sophie-nak. Most bezzeg nem akar elaludni, menne ki a nappaliba játszani a „szép nénivel”. Nem sokkal később remeg a kezem, ahogy ágyba teszem. Abban a pillanatban, hogy hátat fordítanék, kinyitja a szemét, és teljesen ébernek tűnik. Sóhajtva ülök vissza a székre és veszem a kezembe a könyvet. Lábam fel-le jár, érzem ahogy a hátamon végigcsorog a frusztráció. Zavar, hogy álmaim nője odakint vár rám, félek, hogy mire kijutok a gyerekszobából, közli, hogy mennie kell, és rettegek, hogy bár esélyt kapok a szexre, mindent elcseszek.
Megigazítom a méhecskés éjjeli lámpát, majd a puha szőnyegen lábujjhegyen kiosonok. Majdnem rálépek egy Barbie babára, de időben észreveszem és a helyére teszem.
Lassan csukom be a szobája ajtaját, majd a híres macska lépteimmel Mandyhez lépek, aki épp a kilátást csodálja. Szívesen beletúrnék fényes hajába, magamhoz ölelném, és a csillagokat is lehoznám az égről, hogy velem töltse az éjszakát.
– Van kedved megnézni egy filmet? – lépek hozzá.
Mosolyogva megfordul, és rám néz. Tekintetét a számra tapasztja. Nagyot nyelve lépek hátra, és a kanapéra ülve benyomom a laptopot.
Ő mellém ül, és mond egy címet, ami nekem idegen, de megkeresem. Amíg töltődik a film, főzök magunknak egy kávét. Az övét felpumpálom tejszínhabbal, szórok rá egy kis fahéjat és a kezébe nyomom.
– Minden oké? – néz mélyen a szemembe.
– Persze – vigyorgok, de még én is érzem, hogy nem vagyok túl meggyőző.
– Elég feszültnek tűntél ma a játszóházban – simogatja a bögre peremét.
– Egy kellemetlen hívást kaptam, de semmi komoly, nem kell aggódnod.
– Biztos? – Aggódását látva elönt a hála. Nem is tudom az idejét, mikor aggódott valaki értem utoljára.
– Igen – súgom, és adok egy puszit az arcára.
Elindítom a filmet. Mandy egy darabig még az arcomat tanulmányozza de végül feladja, és a tévé felé fordul. Biztos érdekes a sztori, nem tudom. Banderas megy valami szőke után mindenhová. Nem tudok odafigyelni. A gondolatom a kibaszott Jenny körül forog, aki mindent elbaszott nekem. A szemem sarkából Mandyre nézek.
Kényelmesen elhelyezkedett, felhúzta a lábait, féloldalt ülve magához ölel egy párnát, és karját a háttámlán pihentetve belemerül a történetbe. Hosszú, zöld szoknyája szétterül, fekete topja most többet mutat, mint általában. Olyan dekoltázsa van, hogy belehalok, de selymes haja takarja a nagyját.
Én ülök meg csak ülök itt, mint egy karót nyelt fasz, egyenes háttal, összeszorított combokkal, kezem az ölemben. Mint valami első áldozó szerencsétlen kiscserkész, aki sose ért még nőhöz és kis híján eldurran egy igazi mell látványától.
Azon gondolkodom, mégis hogy lesz ebből szex, ha megmoccanni is félek, nem hogy kezdeményezni?
Na és akkor…
Jön egy jelenet, és nekem végem.
Banderas fogja a szöszit, feldobja egy asztalra, és úgy megdugja hátulról, hogy a szemem majdnem kiesik a helyéről. Elképzelem, hogy pont ezt teszem Mandyvel, és örülök, hogy az én ölemben is van egy párna. Ő idő közben két centi közel került hozzám, és most se szó se beszéd a combomra teszi a kezét, a párna alá nyúl, egyenesen a kőkemény farkamra. Ezek szerint lebuktam.
Nagyot nyelek. Lenézek a kezére, majd fel, az arcára. Szikrázó zöld szeme szeme vágytól csillog, ajka résnyire nyitva. Kecses ujjaival körülfogja, hogy örömében ugrándozik a kapitány. Egy tétova pillanatig csak bámulok rá, majd beletúrok a hajába, magamhoz húzom, és olyan mohón csapok le a szájára, mint a sivatagban eltévedt ember egy pohár vízre.
Felnyögök édes ízétől, a farkam megemelkedik.
Megfogom a derekánál, és az ölembe húzom. Letépem róla a felsőt, a fekete csipke melltartót, és egy pillanatig zihálva gyönyörködöm hófehér, feszes melleiben.
Mandy engem néz. Tekintetével falvakat lehetne felperzselni. Megszűnik körülöttem a világ. Ráhajolva mélyen magamba szívom az illatát, majd lágy csókokkal szórom tele a mellkasát, kemény, rózsaszín bimbóját ajkam közé szívom. Kezemmel megtámasztom őt, amikor a kéjtől hátra dönti a fejét és ívbe feszül a háta. Ahogy mozogni kezd az ölemben, attól majdnem elélvezek, de kitartok. A fenekénél alányúlok, magamhoz szorítom, majd felállok, és az ölemben viszem a hálószobámig. Szívverésem erejét az egész testemben lüktetve érzem. A vágy bizonyosságba fordul, ami erőt ad.
Átkarolja a nyakam, és kuncogva hagyja magát. Sophie-t is szoktam így szállítani, de ez a szituáció most merőben más.
A szobában minden tiszta és illatos. Még elektromos gyertyákat is vettem, halvány fényük romantikussá teszi a helyet.
Hanyatt fektetem. A sötétkék ágytakaró kiemeli fehér bőrét, szinte világit a félhomályban. Lehúzom róla a sötétzöld szoknyát. A fekete csipke itt is incselkedik velem. Fogaimmal rángatom le róla. Éhes tekintettel figyeli ténykedésem, majd fogja magát és hasra fordul.
Jesszusom, az a segg – nyögök fel magamban. Odahajolok, gyönyörködve megsimogatom a kerek, feszes halmokat. Olyan hihetetlenül formás ez a nő! Szép, kerek mellei alatt keskeny derék, ami embertelenül tökéletes csípőbe szélesedik ki. Ódákat tudnék zengeni csak a seggéről. Finoman beleharapok, mire nevetve felsikkant. Ahogy megugrik, és kitolja a a csípőjét felmordulok. Istenem adj erőt!
Feltérdelek, és simogatni kezdem. Kezem fel-lejár pihe puha bőrén. Elégedett cicaként dorombol. Hullámzik a teste az érintésem nyomán. Rengeteg haját a feje fölé simítja, így szabaddá válik a nyaka.
Odahajolok, hogy finoman megharapjam, de zavar a sok ruha. Feltérdelek, és ledobálok magamról mindent.
Immár meztelenül simulok selymes, meleg testéhez. Ahogy végre nyakába mélyesztem a fogam, felnyög és az ágyékomnak nyomja a fenekét.
– Kinyírsz – bököm meg őt hátulról, mire megint nekem feszül, a farkam a combjai közé siklik, majd a rengeteg nedvességtől majdnem felnyársalom.
Én ezt nem fogom kibírni. Két másodperc alatt el fogok durranni, ma már hetedjére. Édes faszom. Tennem kell valamit, mert belepusztulok a szégyenbe, ha ez bekövetkezik.
Felemelkedek, mögé ülök és felhúzom a csípőjét, hogy négykézláb legyen. Finoman jelzem a kezemmel, hogy kicsit tegye szét a lábait, majd fejemet a fenekéhez préselem, és nyelvemmel megkeresem a keskeny rést.
Édes nyögésétől majd kiszakad a szívem. Soha nem izgultam még ennyire, életem legelső alkalmával sem. Ott ugyan mindent elbénáztam, amit lehet, de most szeretném, ha tökéletes lenne.
Szinte habzsolva kényeztetem. Borzasztóan élvezem, talán még jobban, mint ő. Igyekszik visszafojtani az apró sikolyait, ahogy egyre nagyobb beleéléssel nyalom.
Reggelig tudnám ezt csinálni. Kibaszottul finom. Nem emlékszem, hogy bárki iránt valaha ilyen elsöprő vágyat éreztem volna.
Kezd megfeszülni, ritmusosan mozog az arcomon, és rájövök, hogy vele akarom leélni az életem.
Érdekes időzítés tudom, de soha senki nem volt még rám ilyen hatással. Nem is tudtam, mennyire szomjazom a kötődésre. Minden mozdulata, minden szava, minden pillantása a lelkem simogatja.
Boldoggá akarom tenni. Itt és most fogom elkezdeni.
Az első orgazmusánál nem állok meg, az ujjaimat is bevetem, és még kétszer a csúcsra juttatom.
Megkérdezem, akar-e pózt változtatni.
– Így akarlak magamban érezni! Erre vágyom, amióta először találkoztunk – nyögi.
Az agyam eldobom! Eskü nincs még egy ilyen nő a világon.
Az éjjeli szekrény fiókjából előkapok egy óvszert és gyakorlott mozdulatokkal felgörgetem. A bejáratához igazítom magam. Ahogy megérzi a farkam hegyét, egy jóleső “na végre” szakad ki belőle. Égnek tolja popsiját, és velem együtt mozog, mikor finoman behatolok.
Ahogy a végtelenül szűk nyílás körülölel, bennem reked a levegő.
– Basszus – nyögök nagyot, és fogam csikorgatva megdermedek, hogy ne élvezzek el azonnal.
– Tudod, mit szeretnék? – suttogja.
– Mit? – feszülten várom a választ, bármit megtennék amit kér.
Felém fordul, és rám néz, szemei tűzben égnek.
– Azt akarom, hogy úgy tégy a magadévá, mint még soha senkit. Engedd ki az állatot! – Hangja elfúl.
– Tényleg ezt akarod?
– Ezt!
Teljesítem a kívánságát.
Másnap reggel, amikor ébredés után zöld szemeit látom meg először, elönt a hamisítatlan boldogság. Tudom, hogy meg kell szabadulnom Jennytől. El akarok válni tőle. És amint lehetőségem adódik, ezt a nőt akarom feleségül venni!
