Jó pár évvel ezelőtt Lorand eldöntötte, hogy kell neki egy ló. Nem vágyott semmi extrára, csak rá lehessen ülni, legyenek meg a fogai, neki ennyi elég. Sokkal tovább tartott a keresés, mint hitte. Már majdnem feladta, amikor rálelt egy gyönyörű, hófehér példányra, fényes, sötétbarna, dús sörénnyel. Azonnal megvette és hazavitte. A ló roppant különleges látványt nyújtott ritka, zöld szemével.
Lorand nagy örömére kiderült, hogy az állat imád versenyezni, és kifejezetten élvezi, ha megülik. Kezes volt, szelíd, és ragaszkodó.
Amikor Lorand először meglátta, tudta, hogy ez a ló nem átlagos. Azonnal észrevette, hogy formás, de ahogy kiismerte, rájött, hogy a ló személyisége is figyelemreméltó. Rendkívül jól alkalmazkodik, gyorsan tanul, és hihetetlenül nagy a teherbírása.
Eleinte lelkesen ápolta, fésülte, és minden adandó alkalommal felült rá. Ahogy összeszoktak, úgy lett a sétából galopp, ügetés, majd vágta. A ló sose dobta volna le magáról. Vigyázott rá.
Egy idő után Lorand úgy érezte, több időt is tölthetne vele, ha az közelebb lenne hozzá, ezért épített egy cuki kis istállót az állatnak, hogy az minden nap kéznél legyen, ha vágtázni akar.
A ló majd kicsattant.
De a terv nem úgy működött, ahogy azt Lorand gondolta. Az állandó közelségtől olyan érzése támadt, hogy minden nap kötelezően lovagolnia kell, az emberek ezt várják el tőle. Éppen ezért nem ült rá olyan gyakran, mint előtte, csak hogy dacoljon az elvárásokkal. Eleinte heti kétszer, majd heti egyszer, végül még ritkábban. Már nem fésülgette, nem ápolgatta, nem érdekelte, hogy a patája egészséges-e.
Eltelt két év, az állat egyre boldogtalanabb lett, a szőre kevésbé fényes, a szeme kevésbé csillogó, a teste kevésbé formás.
Lorand ráunt, hát úgy döntött, megválik tőle. Elege lett belőle, hogy az állat szomorú szemét látja, ahányszor valami mással foglalkozik, és az messziről figyeli őt, amikor nélküle megy el. Feltámadó lelkesedéssel fogadja, mikor megérkezik, majd végtelen bánattal bámul rá, amikor elhalad mellette, anélkül hogy legalább megsimogatná.
Lorand szánta őt. De mit tehetett volna? Annyi dolga volt! Minden nap munkába járt, utána várta a házimunka, a főzés. Szegény ló nem várhatta el, hogy mindezek mellett még rá is jusson ideje.
De amikor végleg rászánta magát, hogy eladja a lovat, belenézett a gyönyörű, értelmes, hűséges szemekbe, és nem tudta megtenni. Ezért inkább csak elvitte őt, de nem túl messzire.
Úgy döntött, kiviszi egy telekre, amit ő is napi szinten használ. A hely hatalmas, bőven lesz mit legelni, van tető, ami alá elbújjon ha esik az eső, ha fúj a szél, vagy ha tűz a nap.
Szegény ló riadtan figyelte, ahogy kilakoltatják. Értetlenül nézelődött a telken, legelészgetett, mert tudta, hogy ezt várják el tőle, de amikor a gazdája először hagyta őt magára, csak lefeküdt a fűbe, és másnap reggelig fel sem kelt.
Teltek, múltak a napok. Az állat megszokta a magányt. Amikor Lorand arra járt, lelkesen ment utána, piszkálta, noszogatta az orrával, hogy figyeljen rá is egy kicsit. Ha szerencséje volt, kapott némi simogatást, ha nem, akkor pár percen belül megint egyedül maradt.
Lorand pedig élvezte a visszakapott magányt. Végre senki nem figyeli őt szomorúan a pajta ajtajából. Végre nem hallja az állat mocorgását, nem kell etetni sem.
Végre egyedül lehet.
Néha azért vágyott egy kis odafigyelésre, egy kis szeretetre. Ilyenkor gondolt egyet és kiment a telekre, átfésülte a ló sörényét, megnézte a patáját, órákig simogatta, és ráült. A ló pedig majd kicsattant a boldogságtól, úgy vágtázott, mintha az élete múlna rajta. Ezeken a napokon Lorandnak ismét feltűnt, milyen szép is ez az állat. Milyen gyorsan fut, milyen szépen elbírja a súlyát, és látszólag már nem is neheztel rá, amiért kitette őt oda. Még jót is tett vele, hiszen a szabad ég alatt, a jó levegőn, a frissen nőtt füvet fogyasztva sokkal egészségesebb is lett!
Amikor elég figyelmet kapott tőle, leszállt róla, a vágtától kipirult arccal csapott kettőt az állat farára, „jó voltál”, mondta neki, és hazament. Nem nézett vissza.
Tudta, hogy ha eladná a lovat, soha többet nem találna még egy ilyet. Ilyen szép és formás, ugyanakkor alkalmazkodóképes ló nem terem minden sarkon.
Tudta, hogy a ló hűséges hozzá, és bár megtehetné, nem fog elszökni, nem fogja magára hagyni őt.
Tudta, hogy ha elengedné a lovat, az úgyis visszajönne hozzá. Valóban nem is akarta elengedni.
Kira szeretett volna egy lovat. Kiment hát a piacra, szemrevételezte az összeset, de azok vagy túl öregek és betegesek voltak, vagy annyira szépek, hogy félt, ellopnák tőle két nap alatt. Már haza akart menni, amikor meglátott egy szamarat. Nagy volt, és erős, a lovak mellett is feltűnő. Beleszeretett.
Elég hamar rá kellett ébrednie, hogy ez egy kezdetektől fogva nagyon makacs szamár, aki csak megy a feje után, mondhat ő bármit. Kérhette, hogy ne menjen az árok felé, mert beleesik. Megpróbálhatta rávenni, hogy engedje kitakarítani a szőréből a beleakadt szénát, szalmát, bogáncsot, de az állat nem hagyta. A patájához hozzá sem nyúlhatott, akkor sem, ha látványosan sebes volt, és fájdalmat okozott neki.
Akár beteg volt, akár sérült, vagy csak simán fáradt, az a fránya szamár, egy percre sem bírt nyugton maradni. Állandóan ment, pedig látszólag nem volt hová. Rótta a köröket.
Eleinte még szó nélkül tűrte a simogatást, a fésülgetést, és azt, hogy Kira folyton beszél hozzá. Amikor a lány azt hitte, hogy az állat úgysem figyel rá, ezért inkább csendben maradt, a szamár kérdőn nézett rá. „Most miért hagytad abba?” kérdezte a tekintete. Máskor meg nem bírta felkelteni a figyelmét semmivel. Ha ajándékokat hozott neki, azok a fűben hevertek szanaszét. Amikor csak mesélte, hogy milyen répát vett a minap, megkapta a „nekem miért nem hoztál?” tekintetet. Ha gyakran ment, hamar feleslegesnek érezte magát, ha ritkán, akkor ő volt a felelőtlen gazdi, aki magára hagyja az állatát. Kira úgy érezte, mindegy, hogy mit mond, vagy csinál, az sosem lesz elég jó a szamárnak.
Mindig a legjobb minőségű táplálékot vette neki, és ügyelt rá, hogy sose terhelje túl. Sokszor ráült, mert tudta, hogy a szamár élvezi a testének a súlyát, a tudatot, hogy elég erős ahhoz, hogy vigye őt jobbra-balra, de nem adott neki túl sok feladatot, hogy majd minél tovább éljen. A szamár érezhette, hogy fontos része a lány életének, feladata van, hasznos.
Egy idő után az állat közelébe is költözött, hogy minden nap ápolhassa, vigyázhasson rá, óvhassa őt széltől, naptól.
De hamar rájött, hogy az állatnak erre nincs szüksége. Nem kell neki a gondoskodás, sőt, kifejezetten idegesíti. Nincs szüksége Kirára. Nincs szüksége senkire.
De Kira nem adta fel.
Jobb napokon a szamár engedte, hogy kicsit kipofozza a megjelenését, megsimogassa, de végig éreztette vele, hogy mehetnékje van. Egyre ritkábban engedte, hogy megülje, és amikor épp beszélt hozzá, közben elsétált. Kira persze ment utána. Az állat ilyenkor csak vissza-visszanézett, mint aki figyel, de nem volt hajlandó kicsit leheveredni vele, élvezni a virágok illatát, vagy nézni a nyári égbolton a csillagokat.
Kira végül úgy döntött, elengedi az állatot. Békén hagyja. Látszólag. Kivitte őt egy szép nagy telekre, ahol egész nap róhatta a köreit, legelhetett, piszkálhatta a köveket vagy szagolhatta a virágokat. De nem ment messze, mert tudta, hogy bár nem látszik, az állatnak igenis szüksége van rá. Még ha csak ritkán is. Egyre ritkábban.
Eleinte naponta ránézett, minden rendben van-e vele, nem esett-e baja. Később eltelt pár nap két látogatás között, idővel ez a pár nap egy, majd akár két hétre is kibővült.
Kira a kezdettől fogva tudta, hogy ez egy szamár. Nem versenyló. Nem lehetnek nagy elvárásai.
A versenylovakkal amúgy sem tudna mit kezdeni, azokat csak megbámulja. Megnézi a ragyogó szőrüket, a szép, formás testüket, elképzeli, milyen lehet rájuk ülni és vágtatni.
Eljátszik a gondolattal, milyen érzés, amikor az állat szereti a gazdáját, keresi a közelségét, vágyik a törődésre. Ha az is akarja, hogy megüljék, és ugyanúgy élvezi a vágtát, mint a lovasa.
Elképzelte, ahogy egy jól sikerült lovaglás után lecsutakolja az állat izzadt testét, ahogy megfésüli fényes sörényét, kipucolja a patáit, majd megöleli és nyom egy puszit az orrára.
Arra vágyott, hogy amikor megérkezik, a ló boldogan nyerítve szaladjon hozzá, és remegve várja az eseményeket.
Amikor így ábrándozott, elmorzsolt egy-két könnycseppet, majd eszébe jutott az ő szamara. Aki nem is az övé. A makacs, önálló, nyughatatlan szamár, aki a világért nem mutatná ki, hogy örül valaminek.
Elképzelte, hogy nem megy oda többé. Nem sétál oda, nem nyitja ki a kaput, nem találkozik az állat közönyös tekintetével. Soha nem ül a hátára, nem battyog vele egy fél órácskát, nem zaklatja többet hiábavalóan, hogy kiszedhesse a bogáncsokat koszos szőréből.
Nem lesz többé szamara.
De ahányszor belegondolt, hogy nincs többé, akihez kimenjen, nincs többé, aki legalább kicsit úgy csinál, mintha örülne neki, elszomorodott.
Mindig rá kellett jönnie, hogy egy szamár jobb, mint a semmi. És a szamár is ragaszkodik hozzá a maga módján. Végül is nem ment világgá… A kerítés lyukas, megszökhetett volna, de nem tette. Ez csak jelent valamit, nem?
Lóra vágyott. De nem akarta cserben hagyni a szamarat.
Két hét is eltelt, mire Lorand megint kezdett magányos lenni. Eszébe jutott az egyedül kódorgó ló. Bevillant neki gyönyörű termete, szép sörénye, csillogó szemei, és a boldogság, amit látott bennük, mikor elment hozzá.
Két hét telt el, amikor Kira feladta a felesleges próbálkozást, hogy végleg elfelejtse a szamarat, és mégis elment, hogy megnézze, él-e még.
Lorand kinyitotta a kaput, és látta, hogy a szépség kint pihen a szép, napos tavaszi délutánon.
Kira ott találta bogáncsos őmakacsságát a fűben fekve, a kaput nézve, mintha rá várna. Nem tudta lelassítani a szívét, amikor az hevesebben kezdett verni a hamis reménytől.
Szia, Kira! – köszönt Lorand, és megsimogatta a gyönyörű sörényt. A vágyakozó tekintet láttán kedve támadt lovagolni.
Szia, Lorand! – mosolygott Kira, és boldogan fogadta a simogató kezeket. – Hiányoztál!
