Más lettél

– Hű, de kemény! – tapogatom szájtátva azt a nagy kék valamit, aminek az előbb nekimentem.

– Silvie! Hová igyekszel? – kap el a könyökömnél fogva legjobb barátnőm, Amy. – Nem ittál te egy kicsit többet a kelleténél? – húzza fel egyik szépen formázott szemöldökét, és az arcomat vizslatja.

– Mirő‘ beszé‘sz? – háborodok fel összeakadt nyelvvel. – Mé‘ van mindenkiből kettő?

Tántorogva elindulok, a kijárat felé igyekszem. A harmadik Sex on the beach koktél kikívánkozik, de én vagyok az erősebb.

– Hé! – kiált utánam Amy, majd nagyot sóhajtva követ.

– Mi a… ? Má‘ megin‘? – ismét nekicsapódok a kemény kék valaminek, de Amy elrángat, mielőtt kideríthetném, mit találtam.

A kék ing gazdája felém fordul, és a tekintetében felismerés villan. Én nem látom annyi ideig az arcát, hogy el tudjam dönteni, találkoztunk-e már valaha. Amúgy is, most fontosabb dolgom van. Kijutni innen, minél előbb.

Tíz éve nem ittam alkoholt, és el is felejtettem, mennyire nem bírom. De mikor megláttam az exem esküvői meghívóját, elrángattam Amyt a gyerekei mellől.

Egy utca szélén álló, színes leveleit hullató fának csapódok, és meggörnyedek a gyomromba nyilalló fájdalomtól. Jaj, ne már! Utálok hányni. Mélyeket lélegzem a hűvös levegőből, és kezdek jobban lenni. Talán megússza szegény fa. Kiegyenesedem, és Amyre nézek, aki éppen mérgesen böködi az Iphone-ját. Remélem, taxit hív, mert itt a világvégén szerintem nincsen tömegközlekedés. Pláne nem éjjel. Red Hollow. Ennek a városnak már a nevéből tudni, hogy a madár se jár erre, nem hogy a metró.

Imáim meghallgattatnak, mert pár perc múlva egy tipikus, ódivatú, sárga taxi parkol le a kisváros egyetlen szórakozó helye előtt. Amy kinyitja a kocsi ajtaját, majd betuszkol engem a hátsó ülésre.

A sofőr épp indítana, amikor egy mélyhangú „Csatlakozhatok?“ üti meg a fülem, és egy hatalmas test huppan a szomszéd ülésre. Csodálatos. Reménykedtem benne, hogy a taxi sofőrön kívül más nem fogja látni a szétesett ábrázatomat, de nincs szerencsém. Ha szerencsés típus lennék, David most nem egy Rebecca nevű hidrogénszőke huszonéves nőt venne feleségül, hanem engem.

Fancsali képpel nézek ki az éjszakába a kocsi ablakán, hátha az utastársam megkímél a beszélgetéstől, de nyilván nem.

– Silvie? – fordul felém a kétajtós idegen. Majdnem kiszakad belőlem, egy felháborodott „Húzzál már odébb“, amikor meglátom a sötétkék inget. Nahát, a fal! Lenne kedvem részegen felvihogni, de belenézek az érdeklődő barna szempárba, és deja vum támad.

Az nem lehet. Ki van zárva. Mit keresne ő itt, a senki földjén?

Mivel nem szólalok meg, a férfi elbizonytalanodik.

– Én vagyok az, Chris.

Basszus!

– Chris? Más lettél!

A fejembe nyilall a fájdalom, és önkéntelenül odakapom mindkét kezem.

– Jól vagy? – kapcsol át aggódó üzemmódba Chris. Elmosolyodom. Ezt ismerem. A mindig aggodalmaskodó, kicsit merev Chris.

– Azt nem mondhatnám. – Leengedem a kezem, és kinyitom a kocsi ablakát, hogy a friss levegő enyhítsen a gyötrelmemen.

 

Másnap reggel hasogató fejfájásra ébredek. A fény betör az ablakon és vidáman táncol az idegeimen. Mi a francért nincs redőny?

Nyögve feljebb tolom magam a nagy, fehér párnákon, és pislogva próbálom rávenni a szemem a működésre.

Tapogatózva keresem a mobilom, és amikor megtalálom, Amy üzeneteit látom a kijelzőn.

„Remélem, épségben hazaértél“ Felhorkanok. Haza? Na ja. Az kicsit messze van innen Red Hollowtól.

„Ismered azt a szexi pasit a taxiból? Volt egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül ült be melléd“ Szexi pasi? Erőlködve gyűjtöm az emlékeimet a tegnap estéről. Felvillan a kék fal, a barna szemek. Basszus, Chris! Mit keres ő itt? Otthon kéne élnie az álom életét Virginiában.

Felállok, kitámolygok a fürdőbe, és hideg vízzel arcot mosok. Nem tudom, hogy fogom túlélni a napot. Igaz, hogy vasárnap van, de itt mindennap akad munka bőven.

Amikor kilépek a bejárati ajtón, hogy a panzió étkezdéje felé vegyem az irányt, kiesik a kulcs a kezemből. Mérgelődve leguggolok érte, és ahogy felállok, egyben meg is fordulok, és nagy lendülettel nekimegyek egy férfinak.

– Ez valami új szokás nálad, amit az elmúlt tizenöt évben vettél fel? – mosolyog le rám Chris.

– Mit keresel te itt? Nem valami fogfehérítő reklámban kéne szerepelned éppen? – morgok rá nem túl kedvesen, de ő jóízűen kiröhög.

– Silvie, el is felejtettem, milyen kedves vagy reggelenként. – Kezét a vállamra teszi. Kiugrok az érintés alól, és a sült kolbász illatot követve belépek az étkezdébe. A gyomrom hangosan korogni kezd, de nem foglalkozom vele. Első utam az életadó fekete löttyhöz vezet.

– Na végre – nyögöm kéjesen, ahogy belekortyolok a tejjel felöntött kávémba, és tányért ragadok, feltankolok kajával, majd az emberektől legtávolabbi üres asztalhoz ülök.

– Szabad ez a szék? – kérdezi Chris, de válaszra sem várva leül, és rám vigyorog.

– Szóval? – nézek rá két perccel később. Addig mindketten csendben rágunk.

– Szóval mi? – Sötétbarna szemei az enyémbe fúródnak.

– Mit keresel itt?

– Szia Chris, hogy vagy, rég láttalak… – gúnyolódik, majd nagyot sóhajt, és rám emeli azt a sötét tekintetét.

– Azért jöttem, hogy segítsek újraépíteni a házakat, amiket elsöpört a tornádó. Te nem ezért vagy itt?

Nem reagálok, eszek tovább.

– És a családod mit csinál, amíg te itt téglát pakolsz? – bököm ki, és nem tudom, miért zakatol a szívem annyira, amíg a válaszra várok.

– Éli az életét, ahogy eddig.

Megtörli a száját egy szalvétával, hátracsúszik a székével, feláll, és ott hagy. Asszem, megbántottam.

 

– Mesélj, vagy hozom a harapófogót! – suttog a fülembe Amy, ahogy elhalad mellette Chris, de rám sem néz, csak megy tovább. – Összevesztetek a taxiban, vagy mi?

– Nem, csak hoztam a reggeli a formám. Ráadásul a másnapos formám.

Amy fájdalmasan felszisszen.

– Honnan ismered? – sziszegi, pedig a csávó már rég hallótávolságon kívül van.

– Miért suttogsz? – kérdezem, és belemártom a hengerem a fehér festékbe. Utálok festeni.

– Nem tudom – suttog még mindig, mire felnevetek.

– Voltaképpen együtt nőttünk fel – kezdem a sztorizgatást. Amy szeme felcsillan. – Neki már kábé hét éves korában megvolt a nagy szerelme, akit aztán el is vett, én meg csak sodródtam pasiról pasira.

– Sajnáltad, hogy nem te vagy az nagy Ő, mi? – lök oldalba kuncogva.

– Dehogy! – kacagok. – Láttad volna anno! Tipikus nyikhaj volt. De jófej volt, és okos, sokat segített a tanulásban, szóval jól kiegészítettük egymást. Én voltam a nagyszájú, ő meg a nagyagyú.

– Szóval csúnyán kihasználtad szegény srácot.

– Talán egy kicsit – ismerem be. – Ő segített, cserébe hagytam, hogy körülöttem sündörögjön.

– Gonosz vagy, Silvie! – karol át Amy, majd közli, hogy ebédidő van, és kirángat a festékszagú épületből.

 

– Hát, most már minden, csak nem nyikhaj – stíröli Amy Christ az asztalnál ülve.

– Ha még jobban bámulod, ki fog esni a szemed a gödréből. – Felszúrok egy uborkát a villámra.

– Bámuld inkább te, ahelyett, hogy lemészárolod szerencsétlen zöldségeket.

Chris pasikkal körülvéve nevetgél valamin.

Amikor Chris rám néz, elkapom a tekintetem. Amy rögtön kiszúrja.

– Szerintem bejössz neki.

– Otthon várja a családja!

– Na és? – vigyorog.

– Amy! – tettetem a felháborodottat. – A férjes asszony, a három gyerekével most arra buzdítja a szingli barátnőjét, hogy ő legyen az a bizonyos harmadik fél? A csúnya, gonosz szerető, akit majd megkövezhet az asszonykája, ha kiderül a dolog?

– Jól van na! – szúr fel egy krumplit a villájára, bekapja, és teleszájjal mondja tovább. – Nem azt mondtam, hogy vesd rá magad, mint éhes varangy a részeg légyre, csak azt, hogy attól még, hogy családja van, még lehet beszélgetni.

– Azt lehet – motyogom. De amikor megláttam ma reggel azt a széles vállat, abban a tipikus, favágó stílusú, kockás ingben, nem csak beszélgetésre vágytam.

 

Este Amy hazamegy a családjához, én meg úgy döntök, sétálok egyet a közeli erdőben. Mindig is szerettem az őszt.

Korán van, még csak hat óra körül jár, de már megy le a nap. Sietnem kell, ha még a teljes sötétség előtt vissza akarok érni.

Nem megyek messzire, nem akarok eltévedni. Szerencsére egész közel van egy kis tisztás a fák között, ott megállok, és lövök pár fotót a Tiktok népének, akik éhesen figyelik minden lépésemet. Hirtelen ötlettől vezérelve benyomom az „Élő adás“ gombot, és szelfi módra állítom a kamerát.

– Sziasztok Tiktokkerek! Élőben jelentkezem a sehonnai Red Hollowból, ahol a munkálatok szépen folynak. Már csak pár hónap, és minden családnak lesz szép, új háza!

Belevigyorgok a kamerába.

– Mint látjátok, eljöttem sétálni ebbe a gyönyörű erdőbe, ami a városka szélén terül el. – Átváltom a kamerát hátlapira, hogy a nézők csak a színes lombokat lássák. – Nézzétek ezeket a fákat! Imádom ezeket a színeket! Láttatok már ennél szebbet?

– Én láttam – szól egy mély hang a hátam mögül, szinte a fülem mellől. Ijedtemben sikítva elejtem a telefont. Ahogy érte ugrok, hogy kimentsem az avarból, a hang gazdája is lehajol, és összefejelünk. Fájdalmas arccal felkapom az Iphone-t.

„Mi történt?“

„Ki ez a férfi?“

„Ugye nem a texasi láncfűrészes?“

Istenem…

– Semmi gond! Bemutatom egy segítőtársamat, Christ, aki ugyan a frászt hozta rám hirtelen megjelenésével, de nem baltás gyilkos. Ugye?

Chris felé fordítom a kamerát.

– Talán nem. Vagy talán mégis. De a helyedben tartanám az élő adást, mert még a végén olyat teszek, ami akár veszélyes is lehet.

– Baszki – szalad ki a számon. Forróság árad szét a testemben. Amikor megint a készülék felé fordulok, meg kell köszörülnöm a torkom, mert teljesen kiszáradt.

– Hehehe – kacarászok bután. Mi a fene ütött belém? – Sajnálom, skacok, de mennem kell!

Azzal kinyomom, és zsebreteszem a telefont.

– Mit keresel te itt?

– Más kérdést nem ismersz, vagy csak ez a kedvenced? – forgatja a szemét.

– Addig ismételgetek minden kérdést, míg nem kapok rá értelmes választ. – Kezem a nadrágomba törlöm, és leülök a fűbe.

Mellém huppan, és játszani kezd a lehullott levelekkel.

– Jöttem segíteni – sóhajtja.

– Ezt már mondtad – nyögöm, és felmarkolok egy adag levelet, hogy a szokatlanul hosszú, dús hajkoronájába szórjam.

– Zoéval elváltunk.

– Hogy mi van? – hangom visszhangzik a fák közt. – A tökéletes páros, akik már az oviban eljegyezték egymást, nincs többé?

Nem reagál.

– Mi történt?

– Csak a szokásos.

– Konkrétabban? – dobok rá újabb adag levelet.

– Beleszeretett a gyerek tornatanárába, aztán amikor ezt beközölte velem, egyúttal az arcomba tolta a válási papírokat is.

– Kemény.

– Az.

Pár percig csak ülünk csendben.

– A leghosszabb kapcsolatom három évig tartott – szakad ki belőlem. – Én már a menyasszonyi ruhámat válogattam álmomban, míg ő már fél éve csalt a kedvenc bárom csaposával. Kiderült, hogy biszexuális a drágám, és nem elég neki csak az egyik nem.

Felszisszen, mire gúnyos kacaj tör ki a mellkasomból.

– De várj még, nem ez a legrosszabb.

– Van ennél rosszabb?

– Van. – Tépkedni kezdek egy nagy tölgyfa levelet. – Nemrég kaptam egy esküvői meghívót. Az a barom összejött egy húsz éves kis libával, és most elveszi.

– Reméljük, egy tangás pasit kapnak nászajándékba, aki a hitvesi ágyukban várja őket, rózsával a szájában.

Kacajom visszhangzik a fák között.

– Mindjárt teljesen sötét lesz, ideje visszamennünk – áll fel, és felém nyújtja a kezét.

Amikor elfogadom, egy határozott mozdulattal felhúz, és ahogy függőlegesben találom magam, megingok. Ekkor magához ránt, hogy el ne essek. Zavartan hátrébb lépek, és szedegetni kezdem magamról a sárga leveleket, miközben visszafelé lépkedünk a szállásunkra.

– Azért jó életed volt vele? – kérdezem halkan.

Lábai alatt ropog az avar, alig hallom a választ.

– Nem volt rossz, de egy valami mindig is hiányzott belőle.

– Mi?

Kilépünk a fák közül. Megtorpan, Felém fordul, és komolyan a szemembe néz.

– A szenvedély.

 

Egész éjjel nem alszom. Holnap megint szuper cuki leszek reggel, ha így folytatom, de a világért nem jön a szememre álom. Chris tekintete lebeg előttem, és az ajka, ahogy kimondja „szenvedély“. Istenem. Annyira haragudtam Davidre, hogy eszembe sem jutott másik férfit keresgélni, csak éltem az unalmas kis életem, amíg nem jött ez a tornádó. Tiktok tartalom gyártásból élek, könyveket reklámozok meg az íróikat, de a nézőim és a kiadók is elnézik nekem ezt a pár hét kihagyást a jó cél érdekében.

Azért van itt alapanyag bőven. A nézőim már ezerrel Chris körül pörögnek, és róla akarnak mindent is tudni. Valahogy rá kell vennem, hogy adjon interjút.

Fejben számolni kezdem, hogy mennyi házat festettem ki eddig uncsi fehérre, és mennyit kell még ugyanilyen uncsira festenem. Két órával később végül győz a fáradtság. Álmomban Chris suttogja az én nevem.

 

– Mi ez a kómás fej már megint? – faggat másnap reggel Amy.

– Nem sokat aludtam az éjjel.

– Ha így folytatod, lebetegszel. Aludnod kell!

– Tudom, de…

– Chris?

– Igen. – Suttogva folytatom. – Elvált! Nem tudom elhinni. Tegnap az erdőben, mikor mondta…

– Várj! Erdő? Ti kettesben romantikáztatok az erdőben? – kiáltja. Arca szinte szétszakad széles vigyorától.

– Halkabban! – pisszegem le vörösödő fejjel. – Nem romantikáztunk. Elmentem sétálni, egyedül. Csináltam egy gyorst élőt a Tiktokra, erre ő ott termett és a frászt hozta rám.

– Ahhhaaa… – festeget mindentudó fejjel Amy.

Csendben folytatom én is a melót, mikor meglátom az emlegetett szamarat elhaladni a szoba előtt, és felgyorsul a szívem.

– … szombaton? – Amy hangja kúszik az agyamba, még pont jókor.

– Bocsi, mi? Elbambultam – nyelnék, de a torkom akár a Góbi-sivatag.

– Azt látom. Azt kérdeztem, van-e kedved átjönni hozzánk szombaton.

– Ott leszek – ígérem.

 

Pénteken Amy nem jön, mert a kölykök lebetegedtek, a férje meg melózik. Így aztán a holnapi program is ugrott,.

Egyedül kenegetem a falat, és a legújabb Tiktok videón morfondírozom, meg a millió kérdésen, amit az erdei séta óta kaptam, és természetesen mind Chrisről szól.

Meleg leheletet érzek a nyakamon.

– Bú? – próbál megijeszteni Chris, de hiába.

– Dolgozom. Te miért nem? – számonkérő vagyok és munkamániás. Szuper.

– Mert ebédidő volt, amit te kihagytál. Kerestelek az ebédlőben, de üres volt az asztalotok. Merre jár a barátnőd?

– Anyuci ápolja a fiait – teszem le sóhajtva a hengert. A gyomrom hangosan megkordul.

– Biztos akad még pár falat.

– Az jó, mert muszáj bekapnom valamit.

Elkerekedik a szeme, tekintete az ajkamra tapad, ahogy zavaromban megnyalom.

– Mármint kaját.

– Értem én – húzza vigyorra az ajkát. Basszus. – Holnap mit csinálsz?

– Dolgozom, gondolom.

– Kár – sóhajtja, és már menne vissza a helyére.

– Miért? – szólok utána. Megáll, megfordul.

– Gondoltam, eljönnél velem a közeli folyóhoz. Piknikezhetnénk.

– Piknik? – rökönyödök meg.

– Tudod, amikor emberek egy pléden ülve esznek…

– Tudom, mi az a piknik! – dohogok. – Megkérdezem, lóghatok-e holnap, de nem ígérek semmit. Tudod, nélkülözhetetlen vagyok itt.

– Igen, hallottam a megszállott csaj legendáját. Mindenki ujjal mutogat rád és áhítattal ejti ki a neved – jóízűen felnevet, és otthagy. Hogy mi van? Ki mutogat?

 

– Nem hoztam egyetlen normális ruhát sem! – nyafogok másnap reggel a telefonba, zsinórban a hetedik alváshiányos éjszakám után.

– Nyugi, Sylvie! Nem kisestélyiben kell menni – dünnyög orrhangon Amy.

– Jó, tudom. De minden göncöm elnyűtt és festékes. Eszembe nem jutott, hogy én majd randizni fogok itt.

– Randi? Csak nem?

– Jó, nem az. De akkor is…

– Szedd össze magad – sóhajt nagyot. – Mennem kell. Puszi!

– Szia – nyögöm, de már letette.

 

Egy órával később feszengve ülök a kockás pléden, amit Chris a folyópartra terített. Még horgász botot is hozott magával, amin most épp kapás van. Nézem, ahogy hozzáértő mozdulatokkal tekeri az orsót, magasra emeli a botot, majd leengedi.

Kifog egy kishalat, lefotózza és visszadobja. Bedobja a csalit, leteszi a botot és visszaül mellém.

– Sokszor horgásztok a gyerekeiddel?

– Csak egy van. Egy lány, de ő azt sem tudja, hogy az apja tud horgászni.

A víz felszínén tovaúszó színes levelekről Chrisre kapom a tekintetem.

– Ezt hogy érted?

– Zoé sosem engedte, hogy horgásszak, ha együtt mentünk vízhez. Szerinte a horog veszélyes, a hal nyálkás és büdös, a horgászat meg baromi unalmas. Így nem derült ki, Melanyt érdekli-e a dolog.

– De te imádod ezt! – hadonászok felháborodva.

– Igen. – Nagyot sóhajt. Mivel megint kapás van, otthagy.

– Nem szabadott volna engedned, hogy így elnyomjon – közlöm vele, mikor visszatér. Közel ül hozzám, összeér a vállunk.

– Mondani könnyű. De amikor nyugodt életre vágysz, egyszerűbb elengedni a dolgokat, mint folyton vitatkozni.

Ezen elgondolkodom. Az államat a térdemre támasztva tépkedem a füvet.

– Mennyi dolgot kellett elengedned? – suttogom. Egészen más színben látom a kapcsolatukat, mint ezelőtt.

– Mindent. – Felemelem a fejem, hogy ránézzek, de nem tűnik szomorúnak. Bekap egy fél muffint, amit a közeli pékségben vettünk idefelé, és rám kacsint.

Nem tudom, mit mondjak. Csendben ülök mellette, és próbálom elképzelni az életet, amit élnie kellett.

– Van terved, hogy mihez kezdesz a válás után?

– Már kimondták a válást. – Megrántja a vállát és az újfent mozgolódó bot miatt feltápászkodik. – Csajozok, élem az életem… gondolom.

Fasza.

 

– Na és akkor mi van, ha csajozni akar? – trombitál Amy a telefonba. Elég szar a hangja.

– Mi lenne? Semmi – duzzogok.

– Futókaland is kell néha. Úgysem lesztek annyit együtt, hogy valami komoly legyen belőle.

Ez eddig nem is jutott eszembe. A világ két végén élünk, esélyünk sincs.

Hanyatt fekszem az ágyon, és sírni támad kedvem.

 

Amy egész héten nem jön dolgozni. Nagyon egyedül vagyok. A napok összefolynak.

Ebédidőben az asztalnál ülök egyedül, és nézem, ahogy Chris körül épp egy feltűnően vörös hajú nő köröz, mint valami csábos keselyű. Minden napra jut egy csaj, aki próbálkozik nála, és kezdem azt gondolni, hogy mindet meg is dugja.

Igyekszem nem ítélkezni.

De ez a bige nagyon kitartó. Konkrétan az ölébe ül, Ő meg csak nevetgél, mint akinek ez mindennapos. Felállok, és visszamegyek a hengereimhez. Egy falat sem megy le a torkomon.

 

Szombat reggel, amikor kezembe veszem a hengert, bevillan, hogy egy héttel ezelőtt még reménytelve készültem a piknikre. Felhorkanok.

– Szóval itt vagy! – Chris csípőre tett kézzel áll az ajtóban, hangja visszhangzik az üres szobában.

– Hol lennék? – dünnyögöm, és folytatom a munkát.

– Haragszol rám? – jön közelebb, mire majdnem felnevetek. Nagyot sóhajtva festek tovább.

– Hahó! – Elém áll, megfogja fel-lemozgó kezemet, kiveszi belőle a hengert, és leteszi. Nem akarom, hogy lássa a csalódottságom.

Kirántom a kezem az övéből.

– Mi az? Zavar, hogy nem álltam be a sorba, hogy az öledbe üljek, és kívánjak valamit? Örülök, hogy te lettél Red Hollow új Mikulása, csak kicsit korán érkeztél.

Felnevet, a hajába túr.

– Jessicára célzol? – Naná, hogy Jessicának hívják…

– Meg az összes többi önkéntes ribire, akiket megdugsz esténként. – Hangomból fröcsög a düh, hiába próbálom leplezni.

– Egyiket sem dugtam meg, ki mondta ezt neked?

Ijedtnek tűnik.

– Látom, amit látok.

A hengerből csöpög a fehér festék a cipőmre, de nem érdekel.

– Nem láthattál semmit! – kapja el megint a kezem, mielőtt a falnak nyomhatnám azt a szart, és újfent elveszi tőlem. Könnyek gyűlnek a szemembe.

Elszántan bámulom a cipőjét, nem nézek rá.

Keze az állam alá siklik, és ellenállok ugyan, de ő az erősebb. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

Tekintete a számra tapad. Megnyalja az ajkát. Közelebb hajol, megtorpan. Hüvelykujjával az arcom simogatja. Dacosan elfordítom a fejem, és megpróbálok kilépni a hatósugarából. Legnagyobb döbbenetemre elenged. Csalódott vagyok. A fal felé fordulok, mélyeket lélegzem, és úgy döntök, ideje folytatni a munkát. Hallom a lépéseit, és belém hasít a gondolat, hogy ha most hagyom elmenni, talán sosem jön vissza.

– Várj! – kiáltok, és megpördülök, hogy utána menjek. Ekkor egy kéz túr a hajamba, és egy kőkemény mellkasnak ütközök. Szája éhesen csap le az enyémre, mintha ezer éve erre várna. Magához szorít, beszívja az alsó ajkam. Olyan mohón csókol, hogy teljesen megvadít. Közelebb húzódom, és majdnem elvesztem önmagam, amikor megszólal a telefonja.

Olyan hirtelen szakadunk el egymástól, mint Edward Bellától az Alkonyatban, amikor fél, hogyha átlép egy határt, kárt tesz a lányban.

Chris a zsebéhez kap, és előveszi a telefont, amin a felesége neve szerepel. Remegő kézzel felveszi, és azonnal elsápad.

– Hogy történt? – körbe-körbe járkálva túrja a haját.

– Azonnal indulok.

Fájdalmas tekintettel rám mered.

– Melanynak balesete volt. Oda kell mennem.

A számhoz kapom a kezem. Nem tudok megszólalni, csak bólogatok. Felemeli a kezét, majd leengedi, végül fájdalmas arccal elfordul, és kirohan a szobából.

 

Több, mint egy hétig nem hallok felőle.

Se Amy, se Chris.

Rég voltam ennyire magányos.

Péntek este van, egy hét telt el a csók óta. Nézem a telefont, mintha azt várnám, hogy Chris nevét írja ki, és végre hallhatom a hangját, de mivel nem tudja a számomat, csoda lenne, ha felhívna. Sóhajtva a kezembe fogom az Iphone-t és kilépek a szobából. Megnyitom a Tiktokot, az élő adásra bökök, és a frissen készült, de az esti órák miatt már üres épületek felé veszem az irányt.

– Sziasztok, skacok, kicsit eltűntem, sok volt itt a munka – érzem a hangomban a szomorúságot, és próbálok vidámabb hangot megütni. – Nézzétek, mennyit haladtunk!

Az utcán sétálok, jobbra-balra egyforma épületek sorakoznak. Belépek abba, amelyikben a napjaimat töltöm. A kamerát megint hátlapira állítom, és csevegni kezdek.

– Nézzétek, ezeket a stramm falakat! Mindegyik harminc centi vastag, szigetelt, és az alapokat olyan mélyre ásták, hogy nincs az a tornádó, ami kitépje.

Ahogy felemelem a készüléket és a kijárat felé fordulok, egy sötét alakot pillantok meg az ajtókeretben. Sikítva hátraugrok, és hallom, ahogy az Iphone koppan a földön.

– Chris! – nyögöm, amikor felismerem széles vállát. Leguggolok, kitapogatom a sokat megélt telefont.

– A frászt hozod ránk már megint – nevetgélek a kamerába. – Nézzétek, ki tért vissza két hét után!

Ömlenek a kommentek, a szívecskék, a tátott szájjal csodálkozó emojik.

– Beszélnünk kell – lép hozzám Chris, és se szó, se beszéd, elveszi az Iphone-t és kinyomja az élő adást.

 

– Ezt nem mondod komolyan! – hápogok. Leültünk nem messze egy padra, és most az utca lámpák fénye alatt hallgatom a sztorit, amiben Chris felesége aljas módon azt hazudta neki, hogy a kislányukat elütötte egy autó, hogy visszacsalja őt hozzájuk.

– Nem normális. – Chris morogva a hajába túr, látom, hogy teljesen a történtek hatása alatt van. – Ilyet hazudni, basszus! – Felpattan, és körözni kezd előttem.

– Visszamész hozzá? – szavaim suttogva hagyják el az ajkam.

– Mi? – kapja oda a fejét. Visszaül mellém. – Ezek után? Soha! – Gyűlölettől fröcsög a hangja. Nagy levegőt vesz, és lassan kifújja.

– Mi lett a tornatanárral? – kérdezem.

– Lelépett. – Felnevet, de a hangja mentes minden vidámságtól. – És most, gondolom, Zoé most fél, hogy hogyan áll meg majd egyedül a lábán. Hiszen kiskora óta mindig volt mellette valaki, aki alátett mindent.

– Jó, de a kicsi… Vele mi lesz?

– Kérvényezem az osztott felügyeletet. Azért jöttem vissza, hogy ezt elmondjam. Melanynak szüksége van rám. Nem maradhatok itt.

– Értem. – Felállok, és otthagyom őt a padon.

 

A szobámba menekülök, letusolok. Lehuppanok az ágyra, hogy felhívjam Amyt, kijött-e már az influenzából, mert nagyon nagy szükségem lenne rá. De nem jutok el a tárcsázásig, mert valaki kopog.

Nagy lendülettel nyitok ajtót, és bár elvileg nem tudja a szoba számomat, biztos vagyok benne, hogy Chris áll az ajtóban. Már nyitom a szám, hogy rákiabáljak, de nincs rá alkalmam, mert egyetlen lépéssel bent terem, berúgja maga mögött az ajtót, és leteper. Nekem ront, háttal a falnak nyom, és megcsókol. Felnyögök.

– Nekem nem kell Zoé, se Jessica, se Mariah, sem senki más – morogja a fülembe. Ellököm magamtól.

– Ne játssz velem! – sziszegem.

– Nem játszom! – ezúttal kétségbeesett a hangja. – Csak azért jöttem el idáig, mert Te itt vagy!

– Mit beszélsz?

– A válás után kerestelek, de már nem voltál Los Angelesben. – suttogja. – Írtam a nőnek, aki majdnem minden képen szerepel veled.

Kezd összeállni a kép.

– Mindig is téged akartalak, de neked nem kellettem. – Kihallom hangjából a fájdalmat, és egy kis sértettséget is, de a tekintete mindenre elszánt.

– Gyere velem – kér.

– Menjek veled? Hova? A családi dráma kellős közepébe? Köszi, nem!

A kávéfőzőhöz lépek, és bekapcsolom. Amikor visszafordulnék, nem tudok, mert Chris teljes testével a hátamra tapad, nekinyom a pultnak.

Ennek így nincs értelme. A végén úgyis a családja győz.

– Nem lesz dráma – susogja a fülembe. – Ígérem. Melany imádnivaló, és rajongani fog érted. Zoé merev és hisztis, te meg laza vagy és jófej.

Keze elindul a testemen, végigsimítja a vállam, a karom, majd a combom oldalát.

De ott a gyerek, ott az ex… és mi van, ha ő is megun egy idő után? Milyen katasztrófa sújtotta városba kell majd menjek, ha Őt kell majd kiverni a fejemből?

– Kérlek.

Finoman körbeforgat, hogy szemben legyünk egymással. Hatalmasra tágult, sötét barna szemébe nézek, ahol nem találok mást, csak őszinteséget és vágyat.

– A könyveket tudod reklámozni Virginiából is, segítek bármiben, csak mond ki, mit akarsz. Adj egy esélyt kettőnknek.

Ajkát közelíti az enyémhez, miközben lesi minden reakciómat. Amikor újra szóra nyitja a száját, ujjamat az ajkára tapasztom. Pár pillanatig farkas szemet nézünk, majd elveszem a kezem, és gyengéden megcsókolom. Adok nekünk egy esélyt. Lesz, ami lesz.

/A bejegyzéshez tartozó illusztráció mesterséges intelligencia segítségével készült./