– Nyugalom, fog ez menni! – suttogom a tükörképemnek remegő ajkakkal. – Már nem vagy tizenkét éves! Ezek az emberek szeretnek téged. – Lesimítom a lila ruhát széles csípőmön, és egy kis pirosítóval életet lehelek sápadt arcomra. Nem húzhatom tovább az időt.
Nagy levegőt veszek, és kilépek a mosdó ajtaján. Épp időben.
– Hölgyeim és uraim, fogadják szeretettel Florence Hearthot, a világhírű influencert, modellt, és a Pöttyös az igazi című könyv szerzőjét! – A konferanszié széles vigyorral nyújtja nekem a mikrofont. Visszanyelem a torkomat feszítő gombócot, és félénk mosolyt vetek a tágas teremben álló rajongókra.
Túl fogom élni.
– Üdvözlök mindenkit! – Taps tölti meg a termet. – Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy eljött. A bennem élő, húsz évvel ezelőtti kis Florence most nagy szemeket vet erre a tömegre, és azt kérdezi tőlem: Mennyit fizettél ennek a sok embernek, hogy ide tolják a képüket?
Hangos nevetés.
– Most komolyan. Nem tudom elmondani, mennyi jelent nekem, hogy itt vagytok. – Nagyot nyelek. – Az elmúlt húsz évben azon dolgoztam, hogy az én sztorim ne ismétlődjön meg tinédzserek ezreivel…
Körbenézek. Néhányan bólogatnak, mások a szemüket törölgetik.
– Célom, hogy minden fiatal, aki kicsit is más, mint az „átlagos“ – ujjammal a levegőbe rajzolom az idézőjelet – szeresse és ünnepelje az őt egyedivé tévő tulajdonságokat. Ezért alapítottam a Unique modell iskolát, és ezért írtam ezt a könyvet is. – Újabb taps kísér az asztalhoz, ahol tornyokban várnak az általam írt könyvek.
– Jól van emberek, koptassuk a tollat a szám helyett! – Kihúzom a széket. – Vendégem egy fagyira húsz, általam választott különleges fiatal a dedikálás után. Gyülekező a szomszédos cukrászdában.
Amíg elhelyezkedem, kígyózó sorba rendeződik a tömeg.
Órákig ülök ott, és írom a személyre szóló üzeneteket. Színváltós tollam hol pink, hol kék, hol lila tintával siklik a papíron, és élvezettel figyelem, ahogy minden könyv egyedivé válik általa.
Mosolyogva nyújtok egy dedikált példányt egy pigmenthiányos bőrű, fiatal fiú kezébe.
– Gyönyörű vagy – mondom neki a szemébe nézve. – Szereted a fagyit? – A fiú vörös szemmel vigyorogva öleli magához a könyvem, és nem tud megszólalni, csak lelkesen bólogat. – Akkor várlak az esemény után! – A mellette álló édesanyja megsimogatja a hátát, és elsétálnak a terem széle felé.
– Kinek címezhetem az üzenetet? – nézek a következő rajongómra, és bennem reked a levegő, ahogy meglátom a túlságosan ismerős, kék szemeket.
A szívem a torkomba ugrik. Újra tini vagyok. „Ocsmány pulykatojás!“ üvölti az arcomba. Érzem a felém repülő kólás doboz csattanását a bőrömön, hallom a kegyetlen röhögést…
A kék szempár értetlenül pislog rám.
– Jól van? – kérdezi a kezét szorongató kislány.
– Igen, köszönöm – suttogom, és iszok egy korty vizet.
– Zoé vagyok. – Hatalmas, kék szemek figyelnek a világ talán legszeplősebb arcából. – Ön a példaképem – böki ki. – Amikor magántanuló akartam lenni az arcom miatt, anya megmutatta nekem az Ön Tiktok csatornáját. – Kivesz a táskájából egy rongyosra olvasott kötetet. A borítón az én szeplős arcommal néz farkasszemet. – Azóta büszke vagyok rá, hogy így nézek ki.
– Tudod – kezdem, és elveszem a könyvet, hogy dedikáljam –, amikor a nevem még Florence Jackson volt, és annyi idős voltam, mint most te, a társaim sokat bántottak azért, mert máshogy nézek ki, mint ők. – Elkerekedik az anyja szeme, mikor kimondom a nevem. – De ez adott erőt, hogy azzá váljak, aki most vagyok.
„Érdekel a modellkedés?“, írom az első lapra, majd alá egy telefonszámot.
– Remélem, szereted a fagyit! – adom vissza a nyitott könyvet. Felkapja a fejét, miután elolvasta az üzenetet. – Találkozzunk a cukrászdában! – vigyorgok a lányra, mire ő elcsukló hangon felnevet.
/A bejegyzéshez tartozó illusztráció mesterséges intelligencia segítségével készült./
