– Mutasd, hadd nézzem! – hajolt az öreg Vili bá a sérült galamb fölé. – Hát, ez bizony eltörött – dörmögött magában, és száraz gallyat vett a kezébe. Szakadt, koszos ruhája lötyögött rajta, pergamenszerű bőrét karcolások és zúzódások borították. A madár fölé hajolva újabb darabot tépett le viseltes ingéből, és rögtönzött sínt készített, majd konzervdobozba gyűjtött esővizet tett az állat elé.
– Igyál, kicsikém, igyál egy cseppet! – dörmögte mély, megnyugtató hangján.
– Anya, mit csinál a furcsa bácsi a madárral? – állt meg mellettük egy óvodás kisfiú.
– Sss, drágám – torkolta le az anya, és odébb húzta a gyereket. – Megmondtam, hogy hajléktalan emberrel ne foglalkozz! Tégy úgy, mintha nem láttál volna semmit, és menj tovább!
Vili bácsi ajka megremegett.
– Marikám – suttogta, – hát ide jutottunk.
Feltápászkodott, tett két reszketeg lépést, és benyúlt pizzás dobozokból épült bunkerébe. Némi tapogatózás után elővett egy szardínia és egy pacal konzervet. Régebben megvetette a konzervált ételt, de nem válogat, akinek nincs miből.
A halat kikaparta egy törött porcelántányérra, amit egy lomtalanításon guberált, és a szagtól megvadult macska elé tette.
– Egyél csak, Cirmos, kell az energia.
Kiöblítette az üres konzervdobozt, majd egy lyukas nejlonszatyorba dobta, a többi közé. Derekára támasztott kézzel kiegyenesedett, gerince nagyot reccsent.
– Holnap elmegyünk a méhbe. Remélem, kapunk pár forintot.
Túrt némi száraz kenyeret a bunkerből, és a galamb elé morzsolt belőle.
– Te se maradj éhesen.
A madár nem fordult a morzsák felé.
– Enned kell, ha újra repülni akarsz!
Az öreg aggodalmas sóhajjal felbontotta a pacalt. Fintorogva nézte a barnás szószt.
– Majd azt képzelem, fontos emberrel vacsorázom a Gundelban – és csukott szemmel bekapta az első falatot.
– Mit zabálsz, csövi? – állt meg Vili bá mellett egy csapat tinédzser fiú. Vili bá tettette a süketet.
– Nézzétek má‘! – röhögött az egyik. – Nem érdemelsz pacalt, te féreg! – Majd egy jól irányzott mozdulattal kirúgta az ételt az öreg kezéből. A konzerv a földön koppant, a tartalmának nagy része a koszos betonra folyt. A macska megugrott, és elszaladt.
A huligánok vad röhögés közepette leléptek.
– Ezen már a fantáziám sem segít – morgott az öreg. – Cirmos, ezt most megnyerted! – pillantott a visszatérő macskára, aki már nyalta is felfelé a kiömlött húst.
Másnap reggel Vili bá éppen a sérült galambot pátyolgatta, Cirmos hangosan dorombolva dörgölőzött a lábához, amikor fékcsikorgást, majd egy hatalmas csattanást hallottak. Pár másodperc múlva egy nő kétségbeesetten felsikoltott, mire Vili bá megfordult. A csoportosulástól nem látta, mi történt, de a hangok alapján biztos volt benne, hogy valakit elütött egy autó. Odacsoszogott, csípőjébe újra és újra belenyilallt a fájdalom, de nem törődött vele.
Egy tizenéves fiú hevert az úton, fájdalomtól sápadt arccal, sípcsontja fehéren meredezett az ég felé. A vére gyors ütemben folyt a betonra. Vili bá arca elkomorult.
– Légy erős, kisfiam, a mentők már úton vannak. Nem lesz semmi baj! – zokogott az anya a telefonját szorongatva.
– Ez egy erős artériás vérzés. Ha nem kap elsősegélyt, perceken belül elvérzik – dörmögte Vili bá, mire minden arc felé fordult, de senki nem mozdult.
– Kérem a kendőjét – nézett az öreg egy ijedt asszonyra. A nő lekapta a selyem sálat a nyakából, és az öreg kezébe nyomta.
– Ez most nem lesz kellemes – ereszkedett térdre Vili bá, és határozott mozdulatokkal elállította a vérzést.
– Azok után, amit tegnap tettem, miért segít? – suttogta a fiú úgy, hogy csak az öreg hallja.
– Erre esküdtem fel.
Megérkezett a mentő, gyorsan hordágyra tették a sérült srácot. Az egyik ápoló a kötést látva megkérdezte, ki csinálta, mire minden ujj az öregre mutatott.
– Maga az, Vilmos doktor? – kerekedett el a fiatal férfi szeme, és a foszlott cipőből kikandikáló lábujjakra tévedt a tekintete.
– Az már nagyon rég volt, fiam – mosolygott fáradtan Vili bá, majd visszatért a nyávogó Cirmoshoz.
/A bejegyzéshez tartozó illusztráció mesterséges intelligencia segítségével készült./
